Hashimoto – A kezdet

Emlékmorzsák – 2021.02.04.

Vajon dilis voltam 2007-ben?

Ma nem tudom, hogy miért, de eszembe jutott, hogy már annyi mindent megértem, hogy akár az ezernyi élményem alapján író is lehetnék, ha a fantáziáló íráshoz lenne valamennyi tehetségem. Azt gondolom, hogy tudok írni, de csak úgy, ha nem kell kilépnem a körülvevő racionalitásból. Elképzeltem, hogy adok most kivételesen az írás főhősének egy álnevet, de hiába erőlködöm, nem esik ínyemre! Amit le fogok írni, az saját tapasztalat, mert 4 napig voltam ott is, igen ott – 2007-ben a pszichiátriai osztályon.

A dili doki nem tudott velem mit kezdeni, már a 6. féle antdepresszánsnál tartottam és még mindig iszonyatosan szorongtam és a nap ébren töltött 14 órájából 10-et szakadatlanul sírtam. Pánikrohamok törtek rám a semmiből, amikor megmagyarázhatatlan okokból elkezdtem remegni és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt és emiatt hamarosan meg fogok halni. Máskor elkezdtem szorongani és sírni, de nem okkal, hanem vegetatív alapon.

Már ebben az időszakban itthon voltam. Az utolsó tanévemet februárban fel kellett függeszteni, mert ezek a rohamok és rosszullétek az iskolában, néha az óráim közben törtek rám.

Itthon voltam és magamba fordultam. Egész nap komoly zenét hallgattam és a magam béna szintjén rajzoltam. Vettem festékeket, színes ceruzákat, rajzlapokat és beletemetkeztem a tájkép, önarckép rajzolásába. Legjobban egyébként karikatúrákat tudok rajzolni, mert minden érdekel, ami vidám, ami groteszk, ami fricska, de ez idő tájt ilyesmi eszembe sem jutott.

A gimnazista fiam éppen egy iskolai zenekarral lépett fel a gimnáziumban, amikor is a férjem – fiát imádó apaként – ródolt neki és cipelte a zenekari cuccokat. Én itthon maradtam egyedül – viszonylagos nyugalomban. Emlékszem, hogy hirtelen a semmiből ismét feltört a szorongó és szívszorító, majdnem meghalok érzés. Hívtam apát, aki rohant értem haza. Hívtuk a pszichiátria ügyeletet, ahol mondta az orvos, hogy vegyek be egy plusz gyógyszert és el fog múlni a roham. Így is történt, majd a férjemmel bementem a gimis koncertre, ahol végre a feszültségem feloldódott.

Ekkor már hónapok óta folyt ez az áldatlan állapot, de gyógynövény sem segített, , a gyógyszerekre rosszul reagáltam így maradt az átkozott gyógyszer! Diagnózisom még nem volt. Halvány sejtelem sem volt arról, hogy mitől vannak pánikrohamaim. Az orvosnál megállt a tudomány és azt javasolta, hogy feküdjek be az osztályra.

Hihetetlen megalázó volt a kórházi felvétel. Minden ruhámat és saját tárgyamat le kellett adnom és kaptam egy benti hálóruhát. Az orvos kiabálva beszélt velem én meg megalázottságomban sírtam. Végül felkerültem a megfigyelőbe.

Minden pszichiátriai beteg egy éjszakát a megfigyelőben kell, hogy töltsön. Hárman feküdtünk egy félhomályba borult nagy teremben. Az egyik oldalamon egy olykor-olykor felüvöltő öntudatlan beteg, a másik oldalamon egy járni alig tudó, de kényszeresen felkelő, majd eleső, majd az ápolók által az ágyába bekanalazott idős szobatárs feküdt. Én félálomban töltöttem az egész éjszakát és vártam a szabadulásomat.

Másnap megismerkedtem a kórházi fiatal doktornőmmel, akinek elmondtam a tüneteimet, majd ő csak annyit kért, hogy kapcsolódjak be az osztály napi életébe. Én ismét beletemetkeztem a rajzolásba, mert papírt és ceruzát adtak, és részt vettem csoport terápián, amit teljesen ép elmével, mintegy kívülről néztem végig és rendkívül együgyűnek gondoltam – megjegyzem, hogy alapvetően nem volt az, csak az én tudatommal annak éreztem.

Rengeteg beteg volt az osztályon és nagyon sok fiatal. A 4 nap tapasztalata is megdöbbentett. Volt pl. egy érettségi előtt álló fiatal lány, aki pszichés és nem szervi okok miatt hirtelen elveszítette a látását, volt egy számomra emlékezetes visszajáró beteg, aki elmondása szerint 3-4 havonta befeküdt egy külön szobába kezelésre, hogy a bipoláris depresszióját kezeljék. Találkoztam egy 20 év körüli fiatal emberrel, aki ottlétemkor megszökött az osztályról, majd másnapra kintről maga szökött vissza, mert elmondása szerint nem érezte magát biztonságban a kinti világban. Ott volt az orra bukó volt idős szobatársam …, sok fiatal nő kényszerképzetekkel és szorongásokkal.

Az orvosnak elmeséltem, hogy valamikor a harmincas éveimben, azaz 25-26 évvel ennek előtte már voltak szorongásos epizódok az életemben, ami abban merült ki, hogy a Metro mozgó lépcsőjén nem mertem egyedül közlekedni. Ebben a periódusban mindig megkértem egy jó erőben lévő fiatalembert, hogy hadd jöjjek-menjek a mozgólépcsőn belé kapaszkodva. Ebben az időben kaptam egy olyan gyógyszert, ami az akkori problémámat megoldotta, és egészen rövid idő alatt elmúltak a tüneteim, majd a gyógyszert is elhagyhattam. Nos, a kis doktornő ismét felírta nekem az akkorit és láss csodát – fokozatosan jobban lettem.

Ez volt az első meghatározó korszaka a Hashimoto betegségemnek, a pajzsmirigyem gyulladásos állapotának, és mint később kiderült az akkori állapotom alapján – a teljes pajzsmirigy sorvadásnak.

Óóóó, ha belegondolok, hogy ma mit tennék az akkori tüneteimmel … Elképesztő, hogy magára az állapotom okára – divatos szóval élve – a gyökér okra én jöttem rá. Amikor a házi orvosnak mondtam a feltételezett okot, azonnal beutalt az endokrinológiára. …, és ha kérdezitek, hogy készült-e teljes labor, amiben benne lett volna a Tsh? – a horomtermelés mutatója, akkor a válaszom határozott nem! Az, hogy néztek-e antiTPO vagy anti TG szintet? Ugyan már … kb 5-6 éve tudom, hogy ilyen is létezik, ami megmutatja a pajzsmirigy gyulladását.